Arról, hogy a két felekezet hogyan élt együtt a XVII-XVIII. században, kevés az adatunk. A kívülálló nehezen tudja elképzelni, hogyan történhet az istentisztelet a közös templomban, anélkül, hogy a két felekezet ne akadályozná egymást. Erre nézve évszázados szabályok érvényesülnek, amelyeket a közös – unitárius és református – közgyűlés állapított meg.

Az 1789-es anyakönyvben ez a szabályzat olvasható:

„A templomba járának rendi penig közönséges megegyezésből így volt eleitől fogva: 

1-mo: A vasárnapokat külön gondolván a többi Innepektől, azokon az egyik rész reggel elébb menvén, a másik következendőn a másik rész megyen elébb és e szerint által változva egész esztendőn által, aki pedig reggel elébb menvén, estve későbben.

2-o: A sátoros és a többi Innepek más rendi vagyon, u. m. Új eszten. napján reggel elsőbben mennek az Unitáriusok. Nagy Pénte. reggel a Refor. Húsvét első napján az Unitár. és más két napján a vasárnapok módja szerint változva. Áldozócsütörtökön elsőbben mennek az Unitár. Pünkösd első napján is a Reformát., a többi napjain változva. Ezen sátoros Innepek pedig a vasárnapok rendit semmiben meg nem akadályozzák, sem meg nem bontják.

3-o: Mivesnapokon (hétköznap) régi szokás szerint reggel elsőbben mennek az Unitáriusok, estve a Reformátusok.

4-o: Ha valamelyiknek szüksége vagyon a másik órájára, mint az Úrvacsorája osztásakor, az előre megjelentvén átalengedi.”

Így történt kezdettől fogva végig a XVII-XVIII. századokban. És amint nemsokára meglátjuk, a későbbi időkben ezekre, a korábbi tapasztalatokra építettek, azaz a jól bevált hagyományt szinte változatlanul vitték tovább.

A ma érvényben levő istentiszteleti rend nem sokban különbözik a XVII-XVIII. századitól, csupán kibővült, s az esetleges félreértéseket elkerülendő, aprólékosabban értelmező lett. Ezeket a szabályokat a közös gyűlés mondta ki és a harangozást is közösen döntötték el, a harangkopás miatt ugyanis szabályozni kellett. Az istentiszteleti harangozásról a lentiekben lesz szó, hétköznap pedig így történik: hétfőn, kedden, szerdán a református, csütörtökön, pénteken, szombaton az unitárius haranggal kell harangozni. A harangozó bármilyen felekezetű lehet.

Fiatfalván ma háromféle „rész” van:

a.) külön rész: - minden vasárnap két külön rész van felekezetenként. A sorrend hetente változik. A harangozás: kétszer az illető felekezet harangjával, majd mindkettővel.

b.) egy rész: - ha valamelyik lelkész akadályoztatva van a szolgálat elvégzését illetően, a másik egyházközség lelkésze és énekvezére végzi a szolgálatot, amelyre mindkét felekezet hívei elmennek. A harangozás: egyik felekezet harangja, a másiké, majd összehúzzák mindkettővel.

c.) közös rész: - ezt ma ökumenikus istentiszteletnek neveznénk. A szolgálatot a lelkészek közösen végzik, az egyik a közénekig, a másik az istentisztelet végéig. A következő alkalommal a lelkészek sorrendje változik. Ilyenkor közös énekeket énekelnek. (Ilyen alkalmak: emlékünnepélyek, Szilveszter éjszakája). A harangozás megegyezik az egy rész - szerinti harangozással.

A részeken belül a sorrend a következő:

a.)   Újév első napján, húsvét első napján és áldozócsütörtökön mindig az unitáriusok az elsők; nagypénteken, pünkösd első napján, karácsony első napján mindig a reformátusok. A sátoros ünnepek napjai mindig a vasárnapok módja szerint változnak.

b.)   Egyik vasárnap az egyik az első, másikon a másik. Ezt a sorrendet a két felekezet úrvacsorázó alkalmai változtatják csak meg, ugyanis mindig az úrvacsorával élők az elsők.

c.)   Hétköznap délelőtt az unitáriusok, délután a reformátusok az elsők. (Manapság a hívek nem igénylik a hétköznapi istentiszteletet, de még a vasárnap délutánit sem)

d.)   Az esztendő első vasárnapján a reformátusok az elsők, de ha az január 1-re esik, csak 

8-án lesznek elsők.

e.)   December 31-én, ha az vasárnapra esik, az az első, aki december 24-én második volt.

f.)   Sajátos ünnepek utáni vasárnapon az az első, aki az ünnep előtt második volt.

A két felekezet tagjai között a viszony békés, kiegyensúlyozott, századunkban már tudatosan kezelt.

Imreh Árpád református lelkész 1926-ban a következőket írja: „Olyan a viszony, ami nem barátság, nem szeretet, hanem találóbb kifejezést nem találok- összefonódottság […] a templom közös, itt mindenki arra a „részre” megy, amelyikre érkezik, illetve akar […]. Az egyik pap akadályoztatása esetén ott a másik, aki helyettesíti keresztelésnél, házasságkötésnél, temetésnél (!)[…]. Jelekkel figyelmeztettek, ha kicsúszott a számon: mi reformátusok, nyomták a lábamat, vagy húzták a kabátomat […], mintha valami illetlenséget követtem volna el […]. Egy egyház van-e vagy kettő? Jogilag, szervezetileg, vagyonilag két egyház van, de ennek a két egyháznak tagjai templomban, összejöveteleken, családokban együtt vannak.”

Mindez azonban nem jelenti a hitvallási összefonódást. Mindenki tudja, hogy hová tartozik, s ragaszkodik felekezetéhez. De úgy, hogy tiszteli a másikat, részt vesz annak istentiszteletében és életében. A fentiek abban változtak, hogy ma már nem végez szertartást a másik felekezet papja.

Természetes az, hogy vannak vegyes házasságok. A vallásváltoztatásnak szintén kialakult hagyománya van. A fiatal házasok közül az tartotta meg a vallását, akinek a házába költöztek. Abban az esetben, ha valaki megtartotta a vallását, a fiúgyermek az apa, a leány az anya vallását örökölte. Ma már nagyon ritka, de létező az, hogy egy családban két felekezet tagjai élnek. Más esetben nincs vallásváltoztatás, áttérés nagyon-nagyon ritka, mindenki ragaszkodik a vallásához.

A felekezeti közösködést, az életet közösen persze nem túl könnyű megélni. Ez a tény nemcsak a két egyházközségnek, hanem a két lelkésznek is nehézség- többletet jelent. Ürmösi Sándor unitárius lelkész írja a század elején: „E közösség szép messziről nézve, de a mindennapi tapasztalat után ítélvén sokszor alkalmatlan.”

Néhány példa:

1908-ban a reformátusok új orgonát akartak állítani, de ehhez a karzatuk megnyújtása vált szükségessé. Beleegyezést kértek, de az unitáriusok nem engedték meg, mert elfedte volna a férfiak padjait. Így a reformátusok új orgonát állítottak, de a karzat maradt a régi formájában.

1916-ban elvitték a reformátusoknak egy, az unitáriusoknak két harangját a háborús célokra. A toronyban csupán egy harang maradt, amit az állami hivatalnokok a községnek hagytak használatra. A reformátusok azonban ragaszkodtak a tulajdonukhoz, s az unitáriusokkal használati díjat fizettettek.

Az 1920-as évek végén a református lelkipásztornak egy nem túl bántó mondata miatt megsértődtek az unitáriusok. Egy ideig tartott a duzzogás, amit aztán a két lelkész úgy szüntetett meg, hogy karöltve sétáltak a falun fel és alá, mintegy követendő példaként mutatva fel híveiknek a köztük levő barátságot.

Ezeket, az eseteket igyekeztek mindig úgy megoldani, hogy a békesség és a jó viszony megmaradjon. Ebben a munkában hol a hívek intették a lelkészt, hol a lelkészek a híveket, de mindig sikerült közös nevezőre jutni.

Ennek az áldásos együttélésnek szimbólumaként szokták emlegetni ma két szomszédos lelkészi lakást összekötő kis kaput. A lelkészek, de a két gyülekezet is mindig nyitva tartja lelkének kis kapuját a másik felé, mert évszázadok alatt tanulták meg az egység erejét.

Egyetlen forrást találtam arra nézve, hogy ezt a közösködést meg akarták volna szüntetni. 1796. december 12-én az unitárius esperesi vizsgálószék Nemes Klára (a fiatfalvi önálló református egyházközség megalapítója) vendége volt, aki azzal a javaslattal fordult az esperesi vezetőséghez, hogy a két felekezet közül az egyik fizesse ki a másikat a templomból, hogy aztán külön templomuk lehessen. Az esperes a Főhatósághoz terjesztette fel ezt az igényt, de nem lett belőle semmi. Talán azért nem, mert ez a kérés nem a hívek közvéleménye, hanem egy nagybirtokos személyes óhaja volt.